A tegnapi bejegyzésem visszhangjára reflektálok most.
“Akinek nincsen gyermeke az nem képes megérteni, hogy mi az a szülő-gyermek kapcsolat?”
Nem, akinek nincs gyereke annak fogalma sincs. Fogalma sincs milyen mikor minden elé helyezünk valamit és már nem a mi érdekünk számít. Az másodlagos.
Nos, kezdjük akkor azzal, hogy meddig köteles egy szülő arra, hogy figyelembe vegye a gyermeke érdekeit?
Maximálisan figyelembe kell venni mindaddig, amíg a szülő érdekei nem sérülnek, amennyiben a gyermek elfogadható érdekei érvényesülnek, onnantól kezdve a szülő érdekeit is meg kell valósítani, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.
Példa: megismerkedik két ember, akiknél legyen az egyszerűség kedvéért, csak az egyik félnél gyermek, a másiknak nincsen. A pár úgy gondolja, hogy ideje összeköltözniük, mert szeretik egymást és úgy érzik, megtaláltál életük párját. Most jön a gyermek, aki ellenzi az új kapcsolatot, az egyszerűség kedvéért, szimpla irigység-féltékenység miatt. Ekkor a fenti idézet szerint fontosabb a gyermek érdeke és önfeladóvá válik a szülő és az lesz amit a gyermek mond? Ez lenne tényleg a normális? Nem jobb lenne az, hogy a felnőttek döntik el, hogy hogyan tovább? Tény, hogy nem lesz egyszerű eset a folytatás ilyen körülmények között, ám érthető gondolom az, hogy
nem lehet a végtelenségig csakis a gyermek akaratának megfelelni, fontos a szülő saját boldog élete is!
Természetesen sok olyan szülő van, aki abban a tévképzetben éli le az életét, hogy a gyermeke sokkal fontosabb még önmagánál is, ám erre is nézzünk egy életszerű példát.
A szülő sokat dolgozik, hogy a gyermekének meglegyen mindene, kocsija, háza, bankban megtakarítása a gyermek javára, majd ezt a példát adja tovább a gyermekének, aki szintén az ő gyermekének fog élni, miközben a saját élete úgy múlik el, hogy nem is élt, csak gürcölt. Ez lenne valóban az élet értelme?
Nem.
Ez ki van forgatva el van túlozva.
Én is anya vagyok, világ életemben imádtam a lányom, életem legdrágább kincse.
De ez nem azt jelenti, hogy én mint nő, mint ember megszüntem létezni. És a nagy ANYÁVÁ lényegültem. Dehogy is. Megy ez együtt is. A gyereket lehet úgy is szeretni, támogatni, segíten,i az életre felkészíteni, hogy közben nem áldozzuk fel, hanem jól érezzük magunkat a bőrünkben, megvan az egyéni önálló életterünk is. 🙂
Örülök, hogy van kivétel és képes vagy egyensúlyt elérni ebben 🙂