Önfeladás

A tegnapi bejegyzésem visszhangjára reflektálok most.

“Akinek nincsen gyermeke az nem képes megérteni, hogy mi az a szülő-gyermek kapcsolat?”

Nem, akinek nincs gyereke annak fogalma sincs. Fogalma sincs milyen mikor minden elé helyezünk valamit és már nem a mi érdekünk számít. Az másodlagos.

Nos, kezdjük akkor azzal, hogy meddig köteles egy szülő arra, hogy figyelembe vegye a gyermeke érdekeit?

Maximálisan figyelembe kell venni mindaddig, amíg a szülő érdekei nem sérülnek, amennyiben a gyermek elfogadható érdekei érvényesülnek, onnantól kezdve a szülő érdekeit is meg kell valósítani, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül.

Példa: megismerkedik két ember, akiknél legyen az egyszerűség kedvéért, csak az egyik félnél gyermek, a másiknak nincsen. A pár úgy gondolja, hogy ideje összeköltözniük, mert szeretik egymást és úgy érzik, megtaláltál életük párját. Most jön a gyermek, aki ellenzi az új kapcsolatot, az egyszerűség kedvéért, szimpla irigység-féltékenység miatt. Ekkor a fenti idézet szerint fontosabb a gyermek érdeke és önfeladóvá válik a szülő és az lesz amit a gyermek mond? Ez lenne tényleg a normális? Nem jobb lenne az, hogy a felnőttek döntik el, hogy hogyan tovább? Tény, hogy nem lesz egyszerű eset a folytatás ilyen  körülmények között, ám érthető gondolom az, hogy

nem lehet a végtelenségig csakis a gyermek akaratának megfelelni, fontos a szülő saját boldog élete is!

Természetesen sok olyan szülő van, aki abban a tévképzetben éli le az életét, hogy a gyermeke sokkal fontosabb még önmagánál is, ám erre is nézzünk egy életszerű példát.

A szülő sokat dolgozik, hogy a gyermekének meglegyen mindene, kocsija, háza, bankban megtakarítása a gyermek javára, majd ezt a példát adja tovább a gyermekének, aki szintén az ő gyermekének fog élni, miközben a saját élete úgy múlik el, hogy nem is élt, csak gürcölt. Ez lenne valóban az élet értelme?

8

0